|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 193 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-193 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Böszörményi Zoltán 2016. október 6.Tizenötödik születésnapját ünnepelte Budapesten az Irodalmi Jelen„Megkerülhetetlenek vagyunk!” Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen. Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában. Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji, Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István. Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén. És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez: „Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok. Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok? Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni. Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai. A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere. Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor. Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg. Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot. Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el. Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek. A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be. Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat. Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen. Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot. Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad) 2017. január 25.„Kikapcsolódás volt ezeket a verseket lefordítani!”Január 20 –án, pénteken tartották meg az Írószövetség temesvári székházában az Irodalmi találkozások sorozat első idei, rendkívül nagy érdeklődést kiváltó eseményét. Egy rendhagyó, különleges irodalmi találkozásról van szó, hiszen a Temesváron élő Manolita Dragomir-Filimonescu francia nyelvű verseskötetét – A la croisée des poèmes – Böszörményi Zoltán költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője ültette át magyar nyelvre A vers bűvöletében címmel, így született meg az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent kétnyelvű verseskötet. Az izgalmas kötet temesvári bemutatóján szűknek bizonyult az Írószövetség gyűlésterme, amelyre eljött a helyi írótársadalom színe-java. A jelenlevőket Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi elnöke köszöntötte. Marian Odangiu író, kritikus a sokszínű és sok nyelven alkotó bánsági írótársadalmon belüli kiváló kapcsolatokról, példamutató együttműködésekről beszélt, amelynek szép példája a most bemutatott kétnyelvű verseskötet. Robert Șerban író, publicista a kötet szerzőinek, Manolita Dragomir-Filimonescunak és Böszörményi Zoltánnak a „híd-ember” szerepét méltatta, hiszen mindketten kulturális hidakat építenek. Eugen Dorcescu költő, műfordító Manolita Dragomir-Filimonescu könyvének a jelentőségét méltatta, amelyet a szerző eddigi legjobb kötetének nevezett. A borosjenei születésű, Temesváron élő költő, Manolita Dragomir-Filimonescu köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult a kétnyelvű verseskötet megjelenéséhez és elsősorban a jelenlevő műfordítónak, Böszörményi Zoltánnak, akinek fordításai – úgy érzi – közel járnak az eredeti költemények lírájához, gondolatiságához. Befejezésül Böszörményi Zoltán a kötet megszületésének körülményeit és rendkívül pozitív fogadtatását elevenítette fel, majd a szerzők dedikálták a kétnyelvű verseskötet a temesvári olvasóknak. „Manolita Dragomir-Filimonescu keresett meg engem azzal, hogy itt van egy verseskötet, eredeti francia nyelven és Oberten János magyar fordításában – nyilatkozta a kötetről Böszörményi Zoltán a Nyugati Jelennek. – Én Obertent nagyra becsülöm, remek ember, viszont úgy éreztem, hogy kicsit nyers ez a fordítás. Vitatkoztam ezen Manolitával, egy kicsit talán meg is haragudtunk egymásra. Azután egy szép napon Barbadoson elővettem a kötetet, elkezdtem fordítani és láttam, hogy ez nagyon jól megy nekem, tetszett a szöveg! Észre sem vettem, amikor lefordítottam az egész kötetet. Azután hagytam pihenni, elküldtem Manolitának és Pongrácz Máriának is, akit megkértem, hogy nézze meg, hasonlítsa össze az Oberten szöveggel. Többszöri pihentetés és átdolgozás után így született meg a kötet. – Mekkora kihívás volt Önnek francia eredetiből magyarra fordítani Manolita verseit? – Fordítottam már francia szövegeket – Apollinaire-t, Baudelaire-t –, de ez nem közlésre történt, csak saját örömömre. Nem hittem, hogy ennyire bele tudok menni ebbe a szövegvilágba és ilyen könnyen tudok benne tájékozódni. Ez egy rendkívül érdekes kirándulás, az idő szillogizmusai, amikor egy nő a mindennapi egzisztenciális világából elvonul és a tengerpartra kivetíti az álmait, a be nem teljesült vágyait, a mindennapi küszködését. Mindent találsz benne, kagylókat, sirályokat, úszó homokot egy furcsa egzotikus világba vezet el. Nem is hiszi el az ember, hogy mi mindent bújtatnak ezek a szövegek. Nekem kikapcsolódás volt ezeket a verseket lefordítani! – Milyen volt a kétnyelvű verseskötet fogadtatása az olvasók körében? – Budapesten bemutattuk a Könyvhéten és nem is hittem volna, hogy ilyen hatalmas sikernek örvendünk! Nagyon sokan felfigyeltek rá. Kérdezték, hogy Manolita tulajdonképpen francia, nem, mondtam, ő román és franciául ír Temesváron. Az Irodalmi Jelen honlapján több mint háromezer kétszáz kattintás volt erre a verseskötetre, ami azt igazolja, hogy nagyon sikeres ez a könyv! A mai bemutatón is, úgy érzem, hogy Marian Odangiu, Cornel Ungureanu, Robert Şerban, Eugen Dorcescu és mindenki, aki még hozzászólt, nagyon szépen beszéltek ezekről a szövegekről. Nagyon érdekes találkozása volt ez a két nyelvnek és aztán csak azért keseregtünk, miután megjelentek a román fordítások is, hogy miért nem csináltunk egy háromnyelvű könyvet belőle! Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2017. január 31.Temesvári beszélgetés Böszörményi Zoltánnal„Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni a temesvári magyarságért” A temesvári Szórvány Alapítvány Baráti esték sorozatának idei első vendége Böszörményi Zoltán költő, író, az Irodalmi Jelen főszerkesztője volt. Az Új Ezredév Református Központban péntek este megtartott, nagy érdeklődést kiváltó beszélgetést dr. Bodó Barna egyetemi tanár, a Szórvány Alapítvány elnöke moderálta. A bensőséges hangulatú, egy pohár bor mellett lefolytatott beszélgetés során megpróbáltatásokkal teli gyerek- és ifjúkoráról, a Kolozsvári Balettintézetben eltöltött éveiről, a kommunista börtönből való szökéséről és lágerélményeiről, torontói egyetemi tanulmányairól és rádiós tapasztalatairól vallott Böszörményi Zoltán. A beszélgetés során azt is megtudtuk, hogy Böszörményi Zoltán a szerencsés véletleneknek és a külföldről Romániába importált lámpatesteknek köszönheti, hogy sikeres üzletember, majd gyártulajdonos lett belőle, mielőtt végleg az irodalomnak szentelte volna az életét. Az aradi magyar napilap megvásárlásáról, a Nyugati Jelen regionális napilap születéséről Böszörményi Zoltán elmondta: „Akkoriban rendelkezésemre állt az a pénzösszeg, hogy egy csődbe ment lapot megvásárolhassak, és továbbvihessem a magyar sajtót a szórványban. Ez nagy kihívás volt, másrészt úgy érzem, hogy szükség is volt erre, mert napilap nem lett volna ebben a régióban, kivéve talán Temesvárt, mert itt azért volt napilap, de nem volt, aki azt a lapot megmentette volna. Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni a temesvári magyarságért, mert a Nyugati Jelennel, ezzel a regionális napilappal nagy ellenállásba ütköztünk, tulajdonképpen nem tudtunk betörni Temesvárra, pedig az első években olyan jól dolgozott a csapat, hogy ezer előfizetőnk is volt! Aztán lemorzsolódott minden, én elvesztettem a gyáraimat, megszűnt a háttér, ez is hozzájárult ahhoz, hogy már nem azzal az energiával, nem azzal a meggyőződéssel, nem azzal a lelkesedéssel és nem azzal a pénzmennyiséggel támogattam a magyar sajtót.” Töretlen sikertörténet azonban a 2001-ben útjára indított Irodalmi Jelen független irodalmi újságé, amely a Nyugati Jelen havi mellékleteként indult és ma online újságként, nyomtatott folyóiratként és nyolcoldalas havi újságmelléklet formájában is megjelenik. „Másfél évtized alatt több mint 2700 szerző közölt az Irodalmi Jelenben, köztük Esterházy Péter és sokan mások, nem tudom, hogy ez sok vagy kevés – mondta Böszörményi Zoltán, az irodalmi újság főszerkesztője. – Úgy érzem, hogy abban, hogy egy Aradon alapított irodalmi lap mindezt véghezvihesse, abban semmiféle szenzáció nincs. Mi ugyanazt éltük meg, mint Nagy Dániel, aki a Periszkopot szerkesztette Aradon a két világháború között, vagy Franyó Zoltán, aki a Geniust és az Új Geniust adta ki. Az volt a szerencsénk, hogy az én pénzem nem fogyott el, és tovább tudtuk vinni az Irodalmi Jelent, ez a 15 év bizonyítja, hogy még mindig itt vagyunk.” Dr. Bodó Barna felkérésére Böszörményi Zoltán novellákat, verseket olvasott fel a beszélgetésre magával hozott saját köteteiből, majd Eszteró István temesvári költő „provokálására” felolvasta „Soha véget nem érő szeretkezés” című versét is, amely nem kis meglepetésre valójában a mindent átható korrupcióról szól. A Baráti esték jeles vendége azt is bevallotta: bár az utóbbi két évtized alatt nyolc verseskötetet, három regényt és két novelláskötetet írt, mindezt kevesli és úgy érzi, hogy irodalmi pályáját megtörte az 1981 és 1999 között eltelt sok év, amikor üzleti és más tevékenységei annyira lekötötték, hogy nem volt ideje alkotni. „Egész másként indult költői pályám 1979-ben és 1981-ben megjelent első versesköteteimmel, és másként folytattam a 2000-re évek elején” mondta Böszörményi Zoltán, aki szerint az elveszített 20-30 év bepótolhatatlan. A sikeres temesvári rendezvény végén Böszörményi Zoltán megajándékozta a temesvári olvasókat néhány kötetével, amelyeket dedikált is az érdeklődőknek. Az esemény sikeréhez és a jó hangulathoz ezúttal is hozzájárultak a Tamás Péter tiszteletbeli konzul által biztosított kiváló magyar borok. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2017. február 17.Kölcsey-közgyűlés, meglepetésekkelSzerdán este a Kölcsey Egyesület 2017. évi, az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tartott közgyűlése némi meglepetést hozott: a megüresedett elnöki posztra nem ír ki választást, a vezetést, egy évre, ideiglenes elnökség vette át. Az ülést megnyitó Berecz Gábor titkár a (már újságból ismert) napirend felsorolása után Jankó Andrásnak adta át a szót az elnöki beszámoló ismertetésére. (Nem térünk ki rá részletesebben, a Nyugati Jelen közelmúlti számában olvashatták a Balta János által a leköszönő elnökkel készített interjúban.) A beszámoló végén az elnök „ennél többet nem tudok” megjegyzéssel bejelentette távozási szándékát. A titkár ismertetője szerint az egyesület taglétszáma 150 körül állandósult, de 35-40 közülük nem látogatja a rendezvényeket, az egyesület könyvtára „mozdulatlan”, állományának egy része (raktározási hely hiányában) letétben van az alelnök lakásában, más részét szétosztották a megyében az erre igényt tartó iskolák, olvasókörök (például a borosjenői) között. A beszámolóban szó esett arról, hogy jó a kapcsolattartás más hazai és külföldi kulturális egyesületekkel (egyebek közt Nagyvárad és Kaposvár neve hangzott el), hogy megújult az immár Háromhavi Szemle folyóirat. A százlejes évi tagságdíj (ami nem egészen 42 százalékban folyik be, s ami, például, a Kölcsey-kiadványokhoz, -könyvekhez való ingyenes hozzájutást is feltételezi – szerk. megj.) távolról sem fedezi a kiadásokat, az Egyesület működéséhez külső segítségre van szükség. Az elmúlt évi 48,76 ezer lej bevételből 31,13 ezer pályázati pénz (nagy része az Arad Városi Tanácstól, egy kisebbik része a megyei tanácstól származik), 10,42 ezer magánszemélyek (köztük Böszörményi Zoltán) hozzájárulásából adódik. Berecz Gábor elmondta még: az Egyesület évente kinyomtat 250–400 zsebnaptárt, s a 2013–2014-es évkönyv után (attól függően, hogy összegyűl-e a szükséges pénz) újabb évkönyvet szeretne megjelentetni. Fekete Károly alelnök mindezekhez azt fűzte hozzá: tavaly a KITÁSZ-találkozó (a Kárpát-medencei magyar kulturális szervezetek 2016 nyarán Aradon megtartott találkozójáról van szó, amelyet évente más-más tagszervezet vállal fel – szerk. megj.) nagy erőfeszítés volt, ugyanúgy, mint a 14 aradi magyar alkotó képzőművészeti kiállításának (hosszú évtizedek óta premiernek számító) megrendezése. A felszólaló beszélt arról is, hogy az Egyesület tavaly, Aradnak az Európai Kulturális Főváros címre pályázása keretében (az aradi terv, mint ismeretes, megbukott, de esetünkben ez mellékes) öt javaslatot terjesztett elő, amelyből kettő bekerült a pályázatba. Az egyik az aradi múzeum birtokában lévő nagyméretű Feszty-triptichon rendbe hozása, kiállítása (írtunk róla annak idején, a mű nemzetközi konferencián történt bemutatása kapcsán), ebben jelentős a hozzájárulása a most leköszönt elnöknek. A másik a felújítás alatt álló Kultúrpalota orgonával való felszerelése, ami bizonyára nem kis anyagi erőfeszítés, de hosszú távra pozitív kihatással lenne a város zenei életére. A 2017-es programra ezúttal nem térünk ki részletesen (alkalomadtán majd igen), előzetesen annyit, hogy minden hónapra van tartalmasnak ígérkező rendezvény, a legközelebbit azonban már most bejelentjük: február 21-én, jövő kedden Borbély László, az Aradhoz is (többek között felesége aradi származása révén) kötődő közismert RMDSZ-politikus könyvének bemutatása. Amit nem halaszthatunk későbbre: a Kölcsey-elnökség arra vonatkozó javaslata, hogy az Egyesület Sándor Tivadar r. kat. papot, gáji plébánost, a Kölcsey régi és kitartó támogatóját tiszteletbeli elnöknek javasolta. (A tisztelendő úr, a rá jellemző szerénységgel inkább a volt elnökre ruházta volna át a megtiszteltetést – „a szolgát nem szokták kitüntetni”). Ugyancsak az elnökség javasolta, hogy az idei közgyűlésen ne legyen elnök- és vezetőségválasztás: egy évre, ideiglenesen, azaz jövő februárig az ügyvezető elnöki tisztséget Berecz Gábor eddigi titkár, a titkári tisztséget tőle Márkus János veszi át, a három alelnöki funkciót Fekete Károly, Hadnagy Dénes és Juhász Béla tölti be. A jogügyi tanácsos Jankó András lesz, a pénztárosi megbízatás Nagy Gabriellának jutott. Az elnökség tagjai továbbá Deák Rozália, Erdélyi István, Jámbor Ilona, Siska-Szabó Hajnalka. A közgyűlések között e tizenegy személy döntene a folyó ügyekről. A javaslatot a közgyűlésen részt vevő mintegy félszáz személy egyhangúlag megszavazta. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 7.Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróvalMindent az íráson keresztül látok Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák. - Szeretted az iskolát? - Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló. A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni. - Miért nem lettél balett-táncos? - Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi. Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám. - Miként és mikor kerültél Kanadába? - Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet. Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába. - Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál? - Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet. Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg. Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam. - Mikor jöttél vissza, miért? - Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok. - Honnan a mecénási ötlet? - Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére. - Miért váltál meg gyáraidtól? - Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el. - Ekkor tértél vissza az irodalomhoz? - Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg. - Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet. - Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel. - A verset vagy a prózát szereted jobban? - Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit. A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek. - Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának? - Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától. - Milyen a viszonyod pályatársaiddal? Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforgatónak, erre is szükségem volna. Így csak sok olvasással mérem az irodalom pulzusát. - Példaképeid? - Weöres Sándor, Orbán Ottó, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy László, Pilinszky János, Ágh István, Csoóri Sándor. De folytathatnám. - Vannak igazi barátaid? - Szerintem az igazi barát az, aki jóban-rosszban veled van. E kritérium szerint igen, vannak barátaim. - Szereted az embereket? - Igen, nagyon szeretem őket. Mindenkiben elsősorban a jó tulajdonságokat keresem. Hiszek nekik, és hiszek bennük. Ez velem született tulajdonság. S ez az évtizedek során sem változott, még akkor sem, ha sokan bántottak, becsaptak, elárultak és megtagadtak. De a sértődöttség és a keserűség soha nem hatalmasodott el rajtam, felül tudtam kerekedni ezeken az érzéseken, nem hagytam, hogy befolyásolják az emberek iránti szeretetemet. - Sok irigyed van? - Hát irigylésre méltó vagyok én? Éppen olyan esetlen vagyok és kiszolgáltatottja ennek a világnak, mint bárki más. Soha nem voltam irigy, így el sem tudom képzelni, milyen annak lenni. Ha meg kéne írnom ezt az emberi érzést, nem tudnám hitelesen visszaadni. Tanulmányoznom kéne, olvasnom erről. - Politikai beállítottságod? Vonz-e valamelyik politikai irányzat? - Volt életemnek egy időszaka, amikor úgy éreztem, tévedtem, amiért egyik politikai párthoz sem csatlakoztam. A gazdasági erőt a politikai kötődések és szövetségek erősítik meg, a mindenkori társadalomban a politikának mindig meghatározó szerepe volt és van. A politikai erők határozzák meg, mi történik az egyénnel, függetlenül attól, hogy benne van-e valamelyik irányzatban. Ezt a valóságot, sajnos későn ismertem fel. Az én esetemben az érzelmi kötődések mindig túlsúlyban voltak, nem tudtam megalkudni, a cél érdekében feladni erényt, erkölcsöt. Hittem saját képességeimben és erőmben. De ez nem elég a sikerhez. Ehhez barátok, szövetségesek, kötődések, s nem utolsósorban támogatók kellenek. - Vallás, hit? Egy írónak szüksége van-e Istenre? - Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem mindig szükségem volt egy metafizikai erőre, mely mellém áll, és megsegít. Tavaly a British Airways menetrendszerű járatán ültem. Londonban szálltunk fel, s Barbados felé tartottunk. Egy órája repültünk, amikor arra figyeltem fel, hogy a gép hirtelen balra kanyarodik. Éreztem, hogy valami rossz történt. Szaladtak a gép szűk folyosóin a légi kísérők. Percek múlva a kapitány bejelentette, hogy kigyulladtak a gép áramellátó csatlakozói, kényszerleszállást kell végrehajtania. Ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében. Olyan ez, mint mikor a halálraítélt arra vár, jóváhagyták-e kegyelmi kérelmét. Nem Istenhez kell imádkozni, hiszen ő már eldöntötte, élsz-e, halsz-e. Valami hasznosat kell cselekedni. Gondolkodni. Csak a jóra gondolni. Verseimben sokat foglalkozom Istennel. Már csak azért is, mert fontos tisztáznom kapcsolatunkat. Tudom, amíg bennem él, s gondolom, hogy van, szükségünk van egymásra. Nekem, hogy magam mellett, bennem érezzem, neki, hogy jól érezze magát bennem. Sohasem félni akartam Istentől, hanem bízni benne. Bízni, hinni egy olyan erőben, mely bármennyire is kézzelfoghatatlan, bennem lakik. - Érdekel az ezotéria? Hiszel a földönkívüliekben? - A lélek misztérium. Olyan energiát képes kibocsátani, amely nélkül elképzelhetetlen a belső bolyongás. A gondolat olyan mélyre merészkedik, s olyan különleges utakat képes bejárni, csoda, hogy az ember ép ésszel megússza ezeket a kirándulásokat. A gondolat segíti a lelket az utazásban. Lehetőséget, teret, időt, erőt, tudást kölcsönöz neki. Természetesen, a Földön kívül élnek más, értelmes lények is. Ennek bizonyosságát eddig eldugdosták előlünk, de előbb-utóbb elismert tény lesz. Nincs miért félnünk más, magasabb rendű civilizációktól. Ne a rémület kerítsen hatalmába, hanem a remény, hogy olyan valakik jönnek, akik nem feltétlenül rosszat akarnak nekünk. DNS-ünk meghatároz, gúzsba köt bennünket. Ezért képtelenek vagyunk hosszabb űrbéli utazásra. De ha ezt az „apró” hibát kiküszöböljük, s öngeneráló energiaforrást fedezünk fel, talán mi is évekig utazhatunk az űrben. - Milyen a viszonyod a reáltudományokhoz? - A filozófia (ebből szereztem diplomát) nem reáltudomány, de a logikának nagyon sok köze van a matematikához. Wittgenstein is a nyelv logikai, matematikai kötődését, hasonlóságát vizsgálta. A szillogizmusok is egyféle számtani képletek. Bár állíthatunk velük valótlant is. Például: A ló állat. Minden állat gép. Konklúzió: A ló gép. Logikailag ez rendben, csak a második premisszának az állítása hamis. Ezért a konklúzió is hamis, empirikus tapasztalatunk is ezt támasztja alá. Gyáraimban meg kellett tanulnom a vákuumtechnikát. A fényforrások gyártása ezen alapszik. Egyszerű volt, hiszen a fizikát is a logika működteti. Itt is a törvények, szabályok, kivételek diktálnak. Verseimben másként működik mindez, hiszen szerepet játszom, alteregómmá választom például az olasz atom- és kvantumfizikust, Ettore Majoranát, aki megfejtette az atombomba előállításának titkát. Siheder koromban olvastam Leonardo Sciascia oknyomozó riportját, amelyben Majorana eltűnését, netán halálának körülményeit próbálta tisztázni. Három irányban nyomozott. Egy: a németek elrabolták. Kettő: öngyilkos lett, a tengerbe vetette magát. Három: valamelyik olaszországi kolostorban bujdosik. Tavaly röppent fel a hír, hogy végül is Majorana kolostorban hunyt el. Nos, az ő titokzatos személyét választottam hasonmássá, az ő nevében írtam a Majorana-verseket. Ami pedig Nicola Tesla zsenijét illeti, egyetlen verset szenteltem neki, a Nicola Tesla fehér galambját. - Elfogadod a másságot? - Regényemben, Az éj puha testében a betétregény éppen erről szól. A Vörös Lobogó napilapnál volt egy kollégánk, Kovács Sándor, akit mássága miatt ítéltek el, s zártak börtönbe. Innen vettem az ötletet, ezt dolgoztam fel. Nagyon sokan nem szerették ezt a részt, nem volt türelmük végigzongorázni a sok történést, szereplőt, talán bántó részleteket. Nekem is kutatnom, olvasnom kellett ahhoz, hogy ezt a történetet megírjam. Detektívregényhez hasonló, de mégis, mennyi minden más, emberi van benne. A másság természeti baleset. Senki sem tehet arról, hogy génjeibe hiba csúszott. Manapság, amikor mindenki nyíltan, talán kockázatmentesen bevallhatja szexuális preferenciáját, a témával nyitott kapukat döngetünk. Az más kérdés, hogy fiatalokat szexuálisan ma is el lehet téríteni, meggyalázni, boldogtalanná tenni. Ezzel nem értek egyet. Vádolom a mindenkori társadalmat gyengeségéért, határozatlanságáért, erkölcsi elégtelenségéért. - Gazdag ember vagy? Boldog? - Tudásban, érzelemben, egészségben lehet az ember gazdag, illetve szegény. Mindhárom, ha egyensúlyban van, bizonyos boldogságot kölcsönöz. Nehezen tudok öröm nélkül élni. Az öröm megszerzése, birtoklása kihívással jár. Azt nemcsak megszerzi az ember, hanem adja is. Az örömért áldozatot kell hozni. Az öröm kockázattal jár. Az öröm nem egyenlő a boldogsággal. De a boldogságban benne van az öröm is. Aki örülni tud, boldog is lehet. - Szeretsz olyan interjút adni, amelyben nem irodalmi munkásságodról van szó? - Bármit kérdezel, úgyis az irodalomról beszélek, vagy ahhoz kanyarodom vissza. Mindenről az jut eszembe. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. június 10.Brauch Magda könyvének bemutatójaSorok a Kecsesen okos csevegésről Ha az olvasó kezébe veszi dr. Brauch Magda legújabb, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában frissen, tizenkettedik önálló könyveként megjelent kötetét, először valószínűleg a címe tűnik fel: Kecsesen okos csevegés. „Kecsesen okos” a József Attilától kölcsönzött cím, a bemutató során felmerült a kérdés: manapság vajon hány „közember” használja a kecses, kecsesen, a modern nyelvhaszálatból igencsak kikopott szót? Valószínűleg kevés, sok mai fiatal talán nem is ismeri jelentését. Az idők változnak, tartja a klasszikus mondás, és bennük mi is változunk – a nyelvvel együtt. Annak javára, olykor kárára. De hogy minél szebb, ékesebb, kifejezőbb, magyarabb legyen (bár sok idegen eredetű szó behatolását, térfoglalását butaság és fölösleges lenne üldözni), fejlődését irányítgatni, vadhajtásait nyesegetni kell. Brauch Magda, sok pályatársával együtt erre vállalkozott. Böszörményi Zoltán, aki – íróként, költőként, az Irodalmi Jelen főszerkesztőjeként – maga is a magyar nyelv állandó és magas szintű művelője, a kötet méltatójaként a Kecsesen okos csevegés erényeit emelte ki, megemlítve kiindulópontként, hogy az a szerző négy előző, nyelvműveléssel foglalkozó könyvének mintegy kvintesszenciája. Felolvasott néhány írást vagy részletet is a kötetből, többek között a Trámváj címűt, amely a hazai, közelebbről aradi magyarok (tisztelet a kivételnek) sajnos, jellemző, román szavakkal bőségesen kevert szóhasználatának riasztó példáját tartalmazza. Az ezt követő beszélgetés során a szerző elmondta, azért döntött a válogatás kiadása mellett, mert egyrészt a kiindulópontul szolgáló írások már rég jelentek meg, és többnyire nehezen hozzáférhetőek, másrészt – bizonyára nem örömmel – bevallotta: azóta a nyelvhasználat tekintetében nem változott a helyzet, sőt talán romlott, és kötelességének érzi újból és újból szóvá tenni a magyar nyelv érdekében az égető kérdéseket. Olykor a harc kilátástalannak tűnhet, mégse szabad feladni, mert az a szép magyar nyelvért folytatott küzdelem vereségét igazolná. De nem olyan katasztrofális a helyzet. A nyelv folyamatosan változik, többek között a diáknyelv, a jassznyelv számos, valójában értékes elemmel is gyarapítja. Ezeket a szerző („okos csevegéssel”) számba veszi, őszinte örömömre nem vaskalaposan, a pápánál is katolikusabban, felhívva ugyanakkor a figyelmet: egyes divatszavak, kifejezések állandó és kizárólagos használata más szavak, szinonimák, kifejezések mellőzéséhez, végső soron a nyelvből való kikopásához, azaz szegényítéséhez vezethetnek. A bemutatón az egyik hozzászóló azt mondta: ha hatalmában állna, ezt a (28 tanulmányt tartalmazó) és a hasonló köteteket kötelező olvasmánnyá tenné a magyar diákság, de akár a felnőttek számára. Az ötlet balga, a szándék kétségtelenül jóindulatú. *** A jó hangulatú bemutatón, szokás szerint, a Miscovici Tibor–Miltaller Lajos duó is szórakoztatta a szépszámú közönséget, néhány újonnan betanult jó zeneszámmal is. És nem maradt el a bemutató utáni, egy pohár vörösbor vagy a szerző köményese melletti baráti – sokszor bizonyára kecsesen okos – csevegés sem. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2017. június 24.Kánikulában egy kényelmes fotelben felüdít a júniusi SzövétnekKicsit késve került a nyomdába, technikai okok miatt. A nyomda új termelési felelőse meg három-négy nap helyett egy hetet kér a nyomtatási folyamatra. Azt mondja, hogy egy ilyen színvonalas tartalmú folyóiratot, mint amilyen a Szövétnek, megfelelő minőségben illik kinyomtatni, ami több időt igényel. Ezért aztán elnézést kérünk türelmetlen olvasóinktól, akik már keresték a lapot a könyvesboltokban, és sürgették telefonhívásaikkal a terjesztőket. Kukkantsunk bele a júniusi számba, amelynek címlapján, Kurunczi Ferenc felvételén az arad-belvárosi római katolikus templomban első szentáldozáson résztvevő 20 kislány és kisfiú állt össze egy csoportkép erejéig az oltár előtt. A hátsó borítón Allerhand István gyönyörű fotója és Garai Gábor szép verse idézi a nyár hangulatát. A két színes belső borítón: képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak néhány, a tanévzáráshoz kötődő eseményéről, illetve bekukkantás a Kölcsey Képtár 9., Simó Margit Száz illusztráció Dante Isteni Színjátékához című kiállításába. Az Irodalom, művészet rovatban találkozhatunk házi szerzőink legújabb munkáival: Szabó Péter (korsók), Böszörményi Zoltán (Az akaratról), a hódmezővásárhelyi Arany-Tóth Katalin (Szerelmes vers), Ódry Mária (Volt egyszer egy Flórián-kápolna) és Grosz László (ha csend van…) versével, a budapesti Radnai István (Ma is megkívánom), Juhász Béla (Előadáson, Gyerekmedence), a szegedi Kurunczi Mária (Hegyi utakon) rövidprózával jelentkezik. Az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium két tehetséges diákja, Köteles Nikolett (Halott oltalom) és Simpf Angelika (Világ) munkái ebből a számból sem hiányoznak. Tatár Etelka Chicagóból küldött levelet (ifj. Fekete István legújabb kötetéről), Nótáros Lajos folytatja Arad marad – A román kérdés című regényét a VII./9. résszel. Puskel Péter Battonyán járt, meglátogatta a Molnár C. Pál-emlékházat és olvasóinkkal is megosztja élményeit, miközben bemutat néhány érdekes mozzanatot az aradi Főreálban végzett művész életéből ( Egy kicsita „miénk” is. – Battonya nagy művésze). A nemrég megünnepelt Pünkösdről értekezik a Hitéletrovatban Bátkai Sándor (Évszázadok csodája). Horváth Csaba, a Kiskapuson élő és dolgozó evangélikus lelkész egy régi emlékét idézi (A Cosmos ura). Új munkatársunk, Fiegel Erzsébet filozófiai prezentációval jelentkezik; most induló sorozatának bevezetőjeként bepillantást nyújt a metafizikába (Az élet lényege – A metafizikai tradicionalitásról). A rovatot az áprilisi számból kimaradt Minorita anekdota zárja, Matekovits Mihály tollából. Örömhír, hogy az Oktatás rovat fiatal szerzőt avat Módi Kinga személyében, aki Nagyenyeden járt, a 400 éves, Bethlen Gábor nevét viselő református kollégiumban (Protestáns felekezetek országos olimpiája). Az Arad megyei magyar iskolákat talán legjobban ismerő személy Matekovits Mihály, nyugalmazott matematikatanár. Írásában bemutatja röviden a megye magyar iskoláinak névadóit (Nevesített magyar iskolák Arad megyében). Sok kedves olvasónk szereti aMemoár rovatot. Ezúttal is csemegézhetnek. Koreck Aladár (Diákok a színpadon) és dr. Perneki-Simonsits István (Mesél a műtéti napló) gondoskodnak erről. Végéhez közeledik Regéczy Szabina Perle Szemek tüzében című naplójegyzet-sorozata (Közösségben a közösségért). A Történelem rovatban dr. Vajda Sándor mutatja be Arad megye egy több évszázaddal ezelőtt épült várát (A borosjenői vártörténete). A rovatot Fritz Mihály, az 1867-es Kiegyezésre emlékeztető érmének reprodukciója zárja. Ujj János igen jól dokumentált írásában Arad városnegyedeit idézi elénk (Egy másik tisztviselőtelep). A LÖNNI VAGY NEM LÖNNI című iratosi írói falurajzát egészíti ki a továbbiakban Sarusi Mihály (Hodács: magyarosan!). Mindez a Helytörténet rovatban, amelyet Siska-Szabó Zoltán két fotója zár (Régi és új Arad – A víztorony). Ismét régi újságokat lapozgatott Piroska István, és megosztja olvasóival élményeit (Azt írta azújság – Az 1916-os,utolsó magyar koronázási szertartás egy érdekes aradi vonatkozása). Milka Péter az Útinapló rovatbeli írásában folytatja színes beszámolóját a Chicagóban töltött hetekről(Amerikában jártunk). Egy ismerősöm nemrég megsúgta, hogy alig várja a Szövétnek megjelenését, és benne a Keresztrejtvényt. Brittich Erzsébet sok rejtvénykedvelő olvasónk szórakoztatásáról gondoskodik (Ügyvéd volt megyénkben). És a végén a Humor rovat, és benne Kövér Péter (A nemzés misztériuma, avagy az oroszlán és a disznó). Eláruljuk, hogy ez a szellemes írás része a szerző következő, alakuló kötetének. Reméljük, hogy ez is olyan sikeres lesz, mint a tavaly nyomdafestéket látott „Barkácsolj egy tavaszt!”. Állandó, veterán grafikusunk, Kett Groza János júniusban is letette kéznyomát a lapban néhány jellegzetes rajzával. Czernák Dorottya, a Csiky Gergely Főgimnázium diákja, a szerkesztő felkérésére művészi illusztrációt készített a júniusi Szövétnekbe. Eláruljuk, hogy a tizenkettedikes diáklány rajzai egy nemrég megjelent novelláskötetet is díszítenek. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. szeptember 30.Megnyitották az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatotTartalmas, olvasmányos évkönyv és aradi magyar „fejek” Kettős könyvbemutatóval nyitották meg hivatalosan az idei Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatot csütörtökön délután 5 órakor a Jelen Ház dísztermében. A hagyományokhoz híven a Nyugati Jelen munkaközössége idén is megszerkesztette a 2018-as Évkönyvet, a még friss nyomdaillatú kötethez Fritz Mihály aradi képzőművész Aradi rajzfüzet c., az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában napvilágot látott könyve párosult. A terem zsúfolásig megtelt, a közönséget Bege Magdolna házigazda, a napilap főszerkesztője és az évkönyv szerkesztője köszöntötte. Az október 6-i megemlékezések fényében zajló, évről évre megrendezett Aradi Magyar Napokat Bognár Levente aradi alpolgármester nyitotta meg, köszönetet mondva a Nyugati Jelen munkaközösségének, amiért a napilappal, kiadványaikkal fáradhatatlanul szolgálják a magyarság érdekeit. A közelgő megemlékezésekre utalva hangsúlyozta: a 13 tábornok egy olyan örökséget hagyott hátra az aradi magyaroknak, ami mindannyiunkat kötelez, és ezt évtizedeken keresztül tovább kell tudni ápolni. Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat nemcsak hagyományaink ápolásáról, értékeink felmutatásáról szól, hanem arról is, hogy amit a magyar közösség itt alkot, azt a jövő nemzedéknek alkotja, ezért nagyon fontos, hogy az ilyen rendezvényeken minél többen jelen legyünk, korosztálytól függetlenül. Az Aradi Magyar Napok programjait is ennek függvényében állították össze. A Nyugati Jelen 2018-as évkönyvét Bege Magdolna mutatta be, mondván, a szerkesztők és a lap munkatársai igyekeztek tartalmas és egyben szórakoztató anyagokkal hozzájárulni a kötethez, hogy mindenki találjon számára olvasmányos, hasznos, kikapcsolódásra megfelelő témát benne. Az előző évekhez hasonlóan ezúttal is néhány szóra buzdította a kötet egy-egy szerzőjét, köztük Ujj Jánost, aki Serestély Béla költő halálának 50. évfordulójára közöl egy rendkívül jól dokumentált írást az évkönyvben. A közönség megtudhatta, hogy a helytörténész egy újabb kötete jelenik meg a közeljövőben, melyben Arany János Aradhoz fűződő kapcsolatát mutatja be, elemzi. A könyvet várhatóan októberben lehet majd fellapozni. Egy másik, a napokban már napvilágot látott könyvre is felhívta a közönség figyelmét a Nyugati Jelen főszerkesztője, éspedig Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című kötetére, amelyet azonban majd csak tavasszal mutatnak be. Egy részlet a kötetben szereplő poémából az évkönyvben is olvasható. Grosz László (az évkönyv egyik szerzőjeként) egyre zsugorodó magyar közösségünkről szóló Fogyóban…c. versét olvasta fel, Juhász Béla Vendégségbenc. írásából osztott meg egy részletet az egybegyűlteknek. Az évkönyvben Puskel Péter aradi helytörténész, ny. újságíró Kuriózumok, rejtélyek, szóbeszédek(IV.) c., kizárólag az Évkönyv számára indított, aradi érdekességekről szóló sorozata is helyet kap. Olyan aradi történetekbe, szóbeszédekbe tekinthet itt bele az olvasó, melyekkel Aradon eddig még senki sem foglalkozott, vagy ha akadt is rá vállalkozó, csak részben. A szerző elmondta, a sorozat most befejeződik, de nincs kizárva, hogy valamikor lesz még folytatása. Az aradi színház történetének szenvedélyes kutatói, a Piroska-házaspár egy-egy írása gazdagítja a kötetet, az évkönyv bemutatójára objektív okok miatt azonban csupán Piroska Katalin tudott eljönni. A színháztörténész férje keresztes hadjáratokról szóló írását mutatta be röviden a hallgatóságnak. Kiderült az is, hogy hamarosan napvilágot lát a Kölcsey-díjas házaspárnak az aradi magyar színháztörténetről szóló második kötete. Fritz Mihály (akit külön nem kell bemutatni az aradiaknak, hiszen nemrég jelent meg interjú vele, illetve számos rajzát már láthatták a Nyugati Jelenben is) képzőművész Aradi rajzfüzet c. könyvét Réhon József ny. tanár mutatta be. Az ún. portréalbum több mint 200 rajzot tartalmaz (fontossági sorrend nélkül) ismert aradi magyar „fejekről”, akik területeiken elért eredményeikkel maradandót alkottak a város életében. A „direktor úr” elmondta, szerencsére a kötet hiányos, nem került be mindenki, ezért meg van annak a lehetősége, hogy a művész egy másodikat is alkosson. „A kötetet fellapozva észrevehetjük, kik azok a nagyjaink, akik előtt tisztelegnünk kell és érdemes, és kik azok, akiket könnyebben észreveszünk, mert aradi emberek, aradi fejek. A kötetben benne van a templom, az iskola, a sajtó, a művészvilág, az aradi írásbeliség és egy kicsit a történelmünk is, elsősorban a kötetet záró Fritz Mihály-érméknek köszönhetően” – mondta ismertetőként Réhon tanár úr. A „rajzfüzet” borítóját egyébként egy Frențiu Sever-rajz díszíti, a hátlapon dr. Csíszér György Fritzről készült fiatalkori portréja látható. Fritz Mihály a tőle megszokott szerénységgel beszélt a kötetéről. Olyan embereket válogatott össze, akiket személyesen ismer és ismert; az „aradi panteon” végül kibővült olyanokkal is, akiket Réhon József javaslatával választottak ki. A művész bevallotta, azt tapasztalta, hogy portréi nem mindig nyerik el az alanyok tetszését, úgyhogy ezúttal is számol a kritikákkal. Minden egyes portrénál az illető karakterét igyekezett kihangsúlyozni. „Saját unokáim szoktak engem kegyetlenül megkritizálni, ők szokták javítani a rajzaimat, úgyhogy vállalom a kritikákat” – mondta. A rendezvény dedikálással és baráti beszélgetéssel zárult, a két kötet megvásárolható a Nyugati Jelen könyvesboltjában (Jelen Ház). Sólya Emília/ Nyugati Jelen (Arad) 2017. november 16.Tóth Árpád Irodalmi KörMagyarnak lenni vallás Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör november 14-én, kedden délután tartotta Anyanyelvünk Ünnepét a megyei könyvtár Concordia Termében. Czernák Ferenc ny. katonatiszt negyven perces műsort készített a nagy alkalom tiszteletére Magyarnak lenni vallás címmel. Előzetesként a magyar nyelv történetéről beszélt néhány szót, majd párhuzamot vont a magyar és más nemzetek (román, német, angol, francia, orosz és spanyol) napjai között. Kiemelte az anyanyelv jelentőségét s nem utolsó sorban védelmét. Petőfi Sándor, Pósa Lajos, Tóth Árpád, Radnóti Miklós, Reményik Sándor, Faludy György, Anavi Ádám és Böszörményi Zoltán versei a körtagok magyarságtudatát táplálták rendkívüli sikerrel. Az irodalom remekművein túl rá kell mutatnunk az előadó nem mindennapi tehetségére. Jeles szavalónk minden alkalommal sikeresen szerepel a különféle szavalóversenyeken. Jogosan érdemelte ki a Petőfi-díjat és a dicsérő okleveleket. Regéczy Szabina Perle műfordító az irodalmi kör nevében Móra Ferenc versének parafrázisával és egy kedves ajándékkal köszöntötte a 80. születésnapját ünneplő lelkes, jól felkészült szavalót, Kleitz Zoltán költő saját költeményét tolmácsolta az ünnepeltnek. Dr. Brauch Magda, a nemrég Ezüstgyopár-díjat kapott ny. tanár, prózaíró anyanyelvünk szépségeiről tartott leleményes, érdekfeszítő kiselőadást. Legelőször a magyar nyelv egységét taglalta más nemzetektől eltérően, hiszen kölcsönösen megértik egymást székely, csángó, mezőségi, szamosháti, Kőrös-vidéki és bánsági nemzettársaink. Megemlítette gazdag, változatos szókincsünk, rokon értelmű szavaink, a zöngés és zöngétlen mássalhangzók által teremtett zeneiségünk. Felolvasta Füst Milán, Garai Gábor, Hegedűs Géza, Illyés Gyula, Jókai Mór, Kányádi Sándor, Király László, Kosztolányi Dezső, Magyari Lajos, Márai Sándor, Sajó Sándor, Szemlér Ferenc anyanyelvünkről szóló nyilatkozatát. Bátkai Sándor vállalkozó, közönségszervező Szakály Éva Élet vagy halál című lírai alkotását ismertette, mely Istenhez való fohászt az élet meghosszabbításáért. Az est második részében az irodalom barátai G. Pataki Andrásra, egykori körtagunkra emlékeznek egy versösszeállítással. A költő Hajnal, Mikes Kelement olvasva, Vers Domokos Pál Péterről, Virágszavaid, Anna-őrző című műveit Hevesi József egyházi közíró, Nagy Gizella ny. tanár, Kolumbán Zsolt festőművész és Kiss Anna pedagógus adták elő tisztelettel és őszinte szeretettel. Gazdag szeretetvendégség és baráti beszélgetés tette teljessé a jó hangulatú ünnepet. Regéczy Szabina Perle / Nyugati Jelen (Arad) 2017. november 16.Kettős ünnepség volt LippánCzernák Ferenc szavalással ünnepelte 80. születésnapját Amint azt előzetesen meghirdettük, hétfőn a lippai Hildegardis Ház nagytermében a helybeli Degré Alajos Olvasókör 17 órától szervezte meg a Magyar Nyelv Napját, aminek az ünnepélyes alaphangját a ft. Hiticas Macedon Valentin lippai plébános vezetésével elmondott közös fohász is megadta. Együtt imádkoztak a helybeli magyar közösségért, kultúrájának a megmaradásáért. Ezt követően Czernák Ferenc, az Olvasókör elnöke köszöntötte a szép számú egybegyűltet, név szerint megemlítve Szabó Mihályt, Arad Megyei Jogú Város Tanácsának a tagját, illetve Lőrincz Matildot, a gyoroki József Attila Irodalmi Kör vezetőjét és a vele érkezett irodalomkedvelőket. Szabó Mihály tanácsos az RMDSZ megyei vetősége és a maga nevében üdvözölte a jelen lévőket, illetve 80. születésnapján felköszöntötte, egy üveg itallal ajándékozta meg Czernák Ferencet a szórványmagyarság szolgálatában kifejtetett irodalomserkentő munkájáért. A továbbiakban az ünnepelt a Magyar Nyelv Napjának a jelentőségét méltatta, ugyanis 1844, november 13-án döntött a Magyar Országgyűlés a magyarnak hivatalos nyelvként történt elismeréséről. Miután példákkal alátámasztva ecsetelte anyanyelvünknek a szépségeit, felkérte ft. Hiticas Macedon plébánost Reményik Sándor Az ige című költeményének a felolvasására. Ezt követően Czernák Ferenc szavalta el Faludy György Óda a magyar nyelvhez című költeményét. Utána Lőrincz Matild olvasta fel Ábrányi Emil Hatalmas szép nyelv a magyar kezdetű versét, majd ugyancsak ő adott hangot Hegedűs Géza Szonett az anyanyelvről című költeményének. Ezt követően Simó Luca olvasta fel Reményik Sándor Templom és iskola című költeményét. Wonerth Loránd eszperente nyelven adott hangot Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma című költeményének. A továbbiakban Czernák Ferenc születésnapjának a megünneplése következett, az ünnepelt visszatekintett az Aradról indult életére, munkájára, majd Pósa Lajos, Petőfi Sándor, Tóth Árpád, Böszörményi Zoltán, Ady Endre és Sajó Sándor költeményeinek a megszólaltatásával bizonyította: 80 éves kora ellenére ragyogó memóriával rendelkezik, amit az anyanyelvű kultúra szolgálatába állít. A születésnap csattanóját a Simó Klára által elmondott mókás versike képezte, amiben a 80 éves ember komoly indokokkal alátámasztva kér Istentől további egy-egy évet 100-ig. A hétfő esti kettős ünnepség szeretetvendégséggel zárult, ahol vendégek és vendéglátók ízletes születésnapi tortát, süteményeket fogyasztottak, amit üdítővel, borocskával öblítettek, közben baráti hangulatban sokáig beszélgettek. Emlékezetessé tették Czernák Ferenc 80. születésnapját, aki amúgy is boldog volt, hiszen nem csak az irodalomkedvelő barátok, hanem a fia, Attila és a felesége is együtt voltak vele a jeles napon, amelynek a sikeréhez nagyban hozzájárult Wonert Loránd, a Hildegardis Ház adminisztrátora is. Balta János / Nyugati Jelen (Arad) 2017. november 20.15 éves az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az „újra nyitott hagyományőrző” – Karácsonyi Zsolttal beszélgettünkBár voltak nagyon nehéz helyzetek az írószervezet életében, az E-MIL anyagi biztonságban van jelenleg, és a tagság is jól érzi magát – tudtuk meg Karácsonyi Zsolt költőtől, műfordítótól, egyetemi adjunktustól, az idén másfél évtizedes Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökétől. Interjúnk apropóját a magyar nyelv napján az RMDSZ és a Communitas Alapítvány által odaítélt díj adta, beszélgettünk az írószervezet múltjáról és jövőjéről, a fiatal írógeneráció bevonásáról és Fodor Sándor örökségéről is. A magyar nyelv napján kapott díj talán jó alkalom arra, hogy kicsit a szervezet múltjába tekintsünk. Hogy érzi, sikerült megvalósítani az elnöksége elején, 2014-ben kitűzött célokat? A napokban elnyert díj az elmúlt 15 év munkáját díjazza. Amikor 2002 februárjában megalakult a szervezet, mindenki nagyon optimista volt. Már a kezdet kezdetén, amikor Fodor Sándor elvállalta az elnöki tisztet, sikerült egy erős csapatot kialakítani. Szinte egy év alatt a tagság 100 fő fölé ért. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája már az első évben egy erős írószervezetként tudott bemutatkozni, és jelen lenni a különböző irodalmi, kulturális terekben. Ezt sikerült is megtartani. Különösen a kezdeti években a magánszemélyek felől érkező támogatásoknak is nagyon sokat lehetett köszönni, Nagy Eleknek, Böszörményi Zoltánnak, illetve a kezdeményező csapatban jelen levő, aztán az elnöki tisztet is betöltő Márkus Barbarossa János is komoly összegekkel támogatta kezdetben a szervezetet. Az idők során még más személyek is támogatták az E-MIL-t jelentős összegekkel, Péter Pál nevét említhetném; a díjaink anyagi fedezete, továbbra is Nagy Eleknek köszönhető, azonban jelenleg elsősorban az intézmények által nyújtott támogatások, pályázati források azok, amelyek a szervezet hétköznapjait meghatározzák. A különböző felolvasókörutakra, az írótáborra, könyvbemutatókra és az év végi nagyobb rendezvényekre koncentráltunk. Odafigyeltünk a középiskolai fellépésekre, tagjaink népszerűsítésére. Ezek és más rendezvények segítettek bennünket abban, hogy amennyire lehetett, erősítsük az erdélyi írók jelenlétét Erdélyben, de valamelyest a Kárpát-medencében is. – Van-e valami kiemelt célja a díjjal járó 20 ezer lejes pénzjutalomnak? – Egyelőre egészen pontos célja nincs, hiszen még csak a napokban kaptuk. Erről a választmány dönt majd. De nagy valószínűséggel a hagyományos irányokba indul el a pénzösszeg: a rendezvények megvalósításához szükséges anyagi hátteret tudja erősíteni. De túl az összegen a jó hangulatot is fokozza a szervezeten belül. Éppen a díj kapcsán jelezte az egyik tagtársunk: jól érzi magát a szervezetben. A találkozókon és a médiában való minél erősebb jelenléten túl fontos számunkra, hogy a tagság jól érezze magát az E-MILen belül, és az elmúlt években ezt sikerült még tovább erősíteni. – Fodor Sándor, az E-MIL első elnöke idén lenne 90 éves, 5 évvel ezelőtt hunyt el. Milyen örökséget, szellemiséget hagyott ő a szervezetre? – Az az örökség, amit az első elnökünk ránk, az ifjabb nemzedékre hagyományozott, az tulajdonképpen benne van az Erdélyi Magyar Írók Ligája nevében: az erdélyi magyar hagyományokra hangsúlyozottan figyeljünk oda, és továbbvigyük azt a szellemiséget, amit a mindenkori erdélyi hagyomány jelzett. Az újra nyitott, az újfajta megszólalási módokra odafigyelő hagyományőrzés ez. Fodor Sándor halálának 5. évfordulója alkalmából tavasszal szerveztünk egy tudományos konferenciát, ennek az anyaga kötet formájában is megjelenik, amit Fodor Sándor december 7-ei születésnapja környékén be is mutatunk Kolozsváron. Bár soha nem akart a fiatal írók szövetsége lenni, az Erdélyi Magyar Írók Ligája mégis következetesen szerepet vállalt a fiatal tehetségek felkarolásában. A Fodor Sándort követő elnökök közül most már mindenki a negyvenes éveit tapossa – már jómagam is –, de azt gondolom, hogy a fiatalokkal való foglalatoskodás és a tehetséggondozás rendszeresen megjelenik az E-MIL „belső szabályzatában”. Soha nem volt ez szabályként leírva vagy kijelentve, mert természetszerű. Egy írószervezetnek foglalkozni kell a fiatalokkal, Erdélyben pedig ez különösen fontos. Számos tehetséggondozó pályázatot sikerült meghirdetni másfél évtized alatt. Miközben az idős kollégákat tisztelettel és szeretettel fogadjuk és várjuk a rendezvényekre, a fiatalabbakra is oda kell figyelni, hiszen előbb-utóbb, miután kellő tapasztalatra szert tesznek, ők vezetik majd az Erdélyi Magyar Írók Ligáját. – Kiemelte, hogy Erdélyben különösen fontos a fiatalokkal foglalkozni. Miért? – Az erdélyi fiatalok még a mai világban is nehezebben jutnak hozzá forrásokhoz, információkhoz, ezért természetes az odafigyelés. Mint ahogy az is fontos, hogy a különböző kisebb vagy nagyobb vidéki közösségekhez is eljussunk felolvasóestekkel, könyvbemutatókkal, hiszen sok olyan hely van, ahol írót nagyon ritkán, vagy talán sohasem láttak. Az elmúlt 15 évben ez a másik fontos jellemezője az E-MIL tevékenységének. – Nehéz itthon tartani az új írógenerációt? – Szerintem bármilyen erdélyi magyar szervezetnek az a célja, hogy a fiatalokat itthon tartsa. Azzal lehet például itthon maradásra bírni őket, hogy minőségi és meggyőző irodalmi életet hozunk létre, amelyben ők is megtalálhatják a helyüket. Ez nem mindig egyszerű, de megvalósítható. Másrészt senkit nem állíthatunk meg, ha máshol keres boldogulást. – Az erdélyi magyar irodalom kapcsán folyamatosan felmerül a finanszírozásnak a problematikája. Ez továbbra is a szakma nagy kihívása? – Ez nemcsak az erdélyi magyar, hanem a svéd, a svájci vagy a német irodalomnak is a kihívása – szándékosan említettem olyan országokat, ahol a gazdasági élettel nincsenek különösebb gondok. Voltak nagyon nehéz helyzetek a szervezet életében, amikor a legfontosabb rendezvényeknek a megvalósítása is gondot jelentett. Jelenleg, és különösen az idei évben olyan jelentős támogatásokat tudhatott és tud magáénak az Erdélyi Magyar Írók Ligája – köszönhetően a magyarországi és az erdélyi intézményi támogatásoknak –, ami jóval nagyobb mozgásteret biztosít. Alig volt olyan év, amikor ilyen jelentős összegekkel gazdálkodhattunk. A hagyományos források mellett az írószövetségeknek kiírt, Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett pályázat nagymértékben segített minket abban, hogy más szinteken is tudjunk gondolkozni, előretervezni, és ez egy időre egyfajta anyagi biztonságot teremt. – A szervezet újra nagy hangsúlyt fektet a felolvasókörutakra, számos városba és iskolaközösségbe eljutottak. – Az elmúlt években a felolvasókörutak valóban megint gyakoribbak. Ez a szervezetünk első éveiben megszokott dolog volt, de aztán hosszú éveken keresztül egyszerűen hiányoztak hozzá az anyagi források. Elképzelések, tervek voltak, ezt minden eddigi elnök a zászlajára tűzte, de hiányoztak az anyagi keretek hozzá. Idén februárban volt egy nagyobb felolvasókörutunk, most ősszel ismét eljutottunk két nap alatt négy városba, ahol tizenvalahány szerző lépett fel, illetve most decemberben is lesznek még jelentős megmozdulások. Egy műfordítói konferenciát is tető alá hozunk, harmadik alkalommal megszervezzük a Kolozsvári Kikötőt, ami a fiatal Kárpát-medencei íróknak egy jó és közkedvelt találkozóhelye, ahol ugyancsak végigjárják a középiskolákat, és esténként felolvasóesteket tartanak. Bár idén nem csak a Kárpát-medencén gondolkodunk, a Moldovai Köztársaságból is meghívunk néhány fiatalt, elvégre ők is határon túliak. – Markó Béla laudációjában az írószervezet kedvéről, ízléséről és irányáról beszélt. Milyen irányba tart az Erdélyi Magyar Írók Ligája? – A korábbi vezetőség munkájának is köszönhetően egy olyan irányba, ami a hagyományaihoz és az erdélyi irodalomhoz méltó. A kultúra hétköznapjaiban való jelenlét szempontjából is egy jó irányba tart, és a korábbi évekhez képest még arra is futja, hogy tudományos konferenciákat szervezzünk, könyveket jelentessünk meg. Remélem, hogy évente egy-két kiadvánnyal alá tudjuk támasztani ezt a munkát, hogy ne csupán a rendezvények szintjén, hanem ilyen értelemben is jelen legyünk az irodalmi életben, még hogyha nem is a könyvkiadás, hanem a szerzőknek és a könyveknek a népszerűsítése az elsődleges feladatunk. Radikális változás nem várható, egészen új dolgokat nem kívánunk kitalálni, csupán arra törekszünk, hogy az eddigi tevékenységünket színesebbé és változatosabbá tegyük. Tasi Annabella / maszol.ro 2017. december 11.A Romániai Írószövetség aradi tagozata kiosztotta díjaitPrózadíj Juhász Bélának A Romániai Írószövetség (USR) aradi tagozatának év végi díjkiosztó gáláját, akárcsak tavaly, idén is a Jelen Házban tartották meg szombaton délután. A szép számban összegyűlt írószövetségi tagok, írók, költők, kritikusok először a gálát megnyitó Vasile Dan költő, a Romániai Írószövetség (USR) aradi tagozatának elnöke javaslatára egyperces főhajtással a nemrég (november végén) elhunyt írótársra, Gheorghe Mocuțára emlékeztek. A költő-kritikus tevékenységét a láthatóan elérzékenyült Vasile Dan méltatta, majd néhány szóban felvázolta a tagozat tevékenységének idei főbb mozzanatait. Sikernek könyvelte el, hogy idén az Írószövetséghez benyújtott hat dossziéból ötöt elfogadtak, s így öt új taggal bővült az aradi tagozat. Az új tagoknak – köztük Juhász Béla – Vasile Dan gratulált és ünnepélyes keretek között átadta a tagsági könyvecskét. A 2016-os évi tevékenységükért díjazottakat a háromtagú zsűri nevében – Ioan Mateuţ, Traian Ştef, Lucia Cuciureanu – Ioan Mateuţ elnök köszöntötte, nem mielőtt megköszönte volna a támogatást az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Municípiumi Kulturális Központnak, amelyek segítettek a díjak anyagi hátterének a biztosításában. Költészeti díjat kapott: Gheorghe Mocuţa (posztumusz, Salutări din piața Reconcilierii, Mirador, 2016) és fia, Andrei Mocuța (Voi folosi întunericul drept călăuză, Cartea Românească, 2016).Prózadíjjal jutalmazták Juhász Bélát Száraz köd című kötetéért (Irodalmi Jelen Könyvek, 2016). Elismerésben részesült irodalomtörténetben Ion Mierluțiu (Revistele de cultură apărute în Arad în perioada interbelică, Mirador, 2016) és Mihai Vieru (Ion Stratan, Editura Muzeului Literaturii Române, 2016). Debütdíjat kapott Mircea Pascariu (Trax, Editura Casa de Pariuri Literare, 2016), valamint különdíjban részesült Sorin Despot a Bungalou 6 című antológiakötet szerkesztésért. A gála zárásakét Bege Magdolna, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese ötödik alkalommal adta át a lap főszerkesztő/tulajdonosa, Böszörményi Zoltán által alapított Irodalmi Jelen-díjat. Idén a díj nem egy személyt illetett, hanem az ARCA irodalmi folyóiratot, melyet az írószövetség aradi tagozata ad ki, és amelyet az ARIEL (a folyóiratok és könyvterjesztők egyesülete) a 2016. év legjobb folyóiratának választott. Valamennyi díjazottnak gratulálunk, a tagozat minden írójának, költőjének eredményekben gazdag új esztendőt és nagyon sok olvasót kívánunk! Irodalmi Jelen Nyugati Jelen (Arad) 2017. december 12.Húszéves a SzövétnekMegjelent aradi kulturális szemlénk ünnepi száma Már az elején közzétesszük húsznál több olvasónk válaszát kérdésünkre: Mit jelent számodra a Szövétnek? Köszönjük az őszinte, dicsérő szavakat. Következik a változatos tartalmú IRODALOM, MŰVÉSZET rovat. A versek (Böszörményi Zoltán: Az arc, Ablakok, Fiegel Erzsébet: Játék, Arany-Tóth Katalin: Cselekvés, Szabó Péter: /régi karácsony/, Grosz László: Örök ünnep, Regéczy Szabina Perle: Karácsonyi elmélkedés, Radnai István: Alzheimer dicsérete, Köteles Nikolett: Örök éjszín), a rövidpróza (Simpf Angelika: Menekülj!, Jámbor Ilona: Az óceánjáró kísértete, Juhász Béla: Festménya falon, Dr. Markovics Radmila: Rohangáló agysejtjeim, Kocsik Krisztina: Vaddisznók, Brauch Magda: A boldogság világnapja avagy boldog-e a „Boldog ember”?, Kurunczi Mária: Szív). Vége felé közeledik Nótáros Lajos: Arad marad című népszerű, folytatásos regénye, amelyet nemrég egy beszélgetés során a szerző „csupán ujjgyakorlat”-nak nevezett. Jubilál az Aradi Kamaraszínház: tizedik születésnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból tesz közzé egy összeállítást a budapesti Vendégváró Fesztivál idején megjelent, a Kamaraszínházat elismerő írásokból Fekete Réka, művészeti titkár és „mindenes” (Tízéves az Aradi Kamaraszínház). A gazdag aradi színházi hagyományokat mindig hitelesen felelevenítő Piroska Katalin Szabálytalanságok az egykori aradi színházban címmel idéz fel néhány érdekességet. Új programot indított útjára a megyénk kulturális értékeit, épített és természeti örökségét népszerűsítő civilszervezet, a Pro Move Arad Egyesület, Aradi Magyar Költészet Napja címmel, tudtuk meg Pataky Lehel Zsolt újságírótól, az egyesület elnökétől. Egy nappal Tóth Árpád halálának évfordulója után a városunkban született költőről emlékeztek meg a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében (Tóth Árpádra emlékeztek a Magyar Költészet Napján). A HITÉLET rovatban Bátkai Sándor karácsony ünnepét, a Megváltó születését idézi szívhez szóló eszmefuttatásában (Az okos ember lát, a hívő tovább lát). Szilvágyi Zsolt, temesvár-józsefvárosi plébános a temesvári, illetve aradi zárdákban tanító apácákra emlékezik Iskolanővérek című cikkében. Ódry Mária képzőművész-költő beszámol Brittich Erzsébet kiállításairól, amelyeken bemutatták a „Reformáció 500” ünnepi rendezvénysorozat keretén belül, Arad megye református, illetve evangélikus templomairól készült linómetszeteit (Jó ennyi templomot egyszerre látni!). Horváth Csaba lírai sorai szintén a közelgő Karácsonyra irányítják az olvasók figyelmét (A várakozás). Matekovits Mihály Minorita anekdotái biztosítják a rovatban a derűs hangulatot. A dezsőházi temetőben ünnepélyesen átadták a restaurált, első világháborús magyar emlékművet, amelyet a Pro Move Arad Egyesület újított fel. Erről az eseményről számolunk be a TÖRTÉNELEM rovatban (Átadták a felújított első világháborús magyar emlékművet Dezsőházán.) Gazdag tartalommal jelentkezik a HELYTÖRTÉNET rovat. Ujj János egy kiemelkedő tehetségű zeneművész életét és munkásságát eleveníti fel (Elfeledett aradi híresség: Weil Magda hegedűművész). Újra képbe kerül Siska-Szabó Zoltán Régi és új Arad című fotósorozata, amelyben Arad főutcája (a volt Andrássy tér) tárul elénk egy valamikori és egy mai képeslapon. A kisiratosi őseit mindig büszkén vállaló Sarusi Mihály új dokumentum-sorozatot indít (Szalbekék), amelyben a Kisiratost 1818-ban újratelepítő jeles Szalbek családnak állít emléket. Puskel Péter, több ezer Aradhoz és aradiakhoz kapcsolódó anekdota tudója ezúttal városunkban elhangzott kijelentéseket, véleményeket sorakoztat fel, amelyeknek egy része szólássá vált (Híres és hírhedt emberek mondták Aradon). Hónapok óta készül Stefanov Titusz Sever Dan igen jól dokumentált, az aradi turizmus múltját és jelenét bemutató, gazdagon illusztrált sorozata (Az aradi turizmus rövid története – 1.). Az OKTATÁS rovatot egy aktív kémia–fizika szakos tanár, Rogoz Marianna visszaemlékezése (Egy pályakezdés margójára) és egy nyugalmazott pedagógus, Matekovits Mihály írása (Szórványban) teszi érdekessé. A MEMOÁR rovat szerzői emlékeznek: dr. Vajda Sándor a C-vitamin felfedezőjére (Nyolcvanévvel ezelőtt kapta meg Szent-Györgyi Albert a Nobel-díjat), Szabó István pedig Nagyvarjas két jellegzetes alakjára, akik „még a magyar időkben” váltak hírhedté (Ami a ’Nagyvarjasi harangszó’ című könyvből kimaradt – de jeleztük’). Ha december, Szilveszter, vidám óévbúcsúztatás, akkor kicsit terjedelmesebb a HUMOR rovat. Köszönet érte elsősorban a németországi Kölnben élő Kövér testvérpárnak (Kövér Péter: Marsbéli migráncsok; Kövér Miklós: Iluska és Jancsi meséje). És nem hiányoznak Grosz László könnyed bökversei sem (Bökik hírességekről). Jeles munkatársunk, Koreck Aladár a thaiföldi Bangkokból Phi Phi szigetére utazott feleségével egy decemberi napon, hogy a lehető legegzotikusabb körülmények között lépjen át az új évbe. Ezt az élményét osztja meg olvasóival az ÚTINAPLÓ rovatban (Szilveszter Phi Phi szigetén). A decemberi Szövétnek részére – szokás szerint – Brittich Erzsébet „faragott” KERESZTREJTVÉNYt (A Zerindi Galéria egyik büszkesége). Szomorú hírt kaptunk Sarusi Mihály barátunktól: Szolnokon elhunyt Vágner Szabó János, régi, kedves munkatársunk, akinek utolsó írása nyomtatásban a Szövétnek októberi számában jelent meg. (Erdély szerelmese volt). Nyugodjék békében! Végezetül ki szeretnénk emelni a lap grafikai díszletét. A belső oldalakon Kett Groza János virtuóz rajzai, grafikái, illetve Czernák Dorottya művészi illusztrációi színesítik a fekete-fehér oldalakat. A címlapon Allerhand István ünnephez remekül illő fotója (Bronzba öntött angyal), a hátsó borítón pedig Ady Endre kevésbé ismert karácsonyi verse alatt Szász Eszter Jégcsapok című háttérképe látható. Az első belső színes borítón: Aradi pillanatok, a hátsó belső borítón: válogatás Móré-Sághi Annamária Kék című kiállításának falikárpitjaiból. A 20. születésnapját csendben, méltósággal ünneplő Szövétnek decemberi számában meglepetést kínál: a megszokott 40 belső oldal mellé +20 ajándékoldalt nyújt hűséges, kitartó olvasóinak. Áldott, békés karácsonyt és jó egészségben, boldogságban eltöltött új évet kíván minden kedves olvasójának és munkatársának – a 20 éves Szövétnek! Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
